Az U-2 incidens 1960. május 1-jén történt, amikor egy amerikai U-2 típusú felderítő repülőgép, amelyet Gary Powers pilótált, a Szovjetunió területe fölött végzett titkos felderítő missziót. A repülőt szovjet légvédelmi rakéták lelőtték, és a pilóta életben maradt, de fogságba esett. Az amerikai kormány először tagadta a repülés célját, de a szovjetek bemutatták a pilóta vallomását és a lezuhant gép darabjait, így a világ számára egyértelművé vált, hogy amerikai kémkedés zajlott. Az incidens súlyosan megromlott a két szuperhatalom közötti kapcsolatokat, és hozzájárult a hidegháborús feszültségek fokozódásához. Gary Powers 1962-ben szabadult, miután egy szovjet kémre cserélték ki.

A kínai polgárháború, amely 1927 és 1949 között zajlott, Kína modern történelmének egyik legjelentősebb és legzűrzavarosabb időszaka volt. A konfliktus elsősorban a Kuomintang és a Kínai Kommunista Párt között zajlott, és Kína jövőjét alakította, végül a Kínai Kommunista Párt hatalomra jutásához és a Kínai Népköztársaság létrehozásához vezetett. A háború világszerte jelentős politikai, társadalmi és globális következményekke19l járt, és alakította az ázsiai hidegháború dinamikáját, valamint Kína társadalmi fejlődésének irányát.

A kínai polgárháború gyökerei visszavezethetők az 1911-es Qing-dinasztia bukásához, amelyet a Hszinhai Forradalom döntött meg, és ezáltal létrejött a Kínai Köztársaság. Az ország azonban hamarosan a háborús urak korába süllyedt, és politikai instabilitás jellemezte. Az 1920-as években a Kuomintang vezetője, Szun Jat-szen megpróbálta egyesíteni az országot, és a Kínai Kommunista Párt-val együttműködve folytatta ezt a célt. A közös erőfeszítéseik sikeresek voltak, különösen az Északi Hadjárat (1926–1928) során, amely a háborús urak legyőzésével és Kína központi kormányzata megerősítésével zárult.

Szun Jat-szen halála után, 1925-ben, Csang Kaj-sek került a Kuomintang élére, aki eltért a kommunista párttal való együttműködéstől, és 1927-ben kezdeményezte a kommunisták üldözését. Ezzel megkezdődött a kínai polgárháború.

A polgárháború első szakasza rendkívül heves volt, és a Kuomintang és a Kínai Kommunista Párt közötti intenzív katonai konfliktusok jellemezték. Csang Kaj-sek Kuomintang-je próbálta megszilárdítani hatalmát, miközben a Kínai Kommunista Párt visszavonult a vidéki területekre, és a parasztokat próbálta megnyerni ügyének.

A Kínai Kommunista Párt, Mao Ce-tung vezetésével, gerillaháborút folytatott, és vidéki bázisokat hozott létre, hogy elkerülje a Kuomintang támadásait. A kommunisták szembenálltak a Kuomintang katonai túlerejével, de sikerült tartaniuk magukat a háborús urak által uralt vidéki területeken. A legfontosabb esemény ebben az időszakban a Hosszú Menetelés (1934–1935) volt, amely során a Kínai Kommunista Párt mintegy 9 ezer kilométert tett meg a Kuomintang elől menekülve. Bár a menekülés súlyos veszteségekkel járt, a Kínai Kommunista Párt sikeresen túlélte és Mao Zedong pozíciója megerősödött a pártban.

1937-ben, amikor Japán megtámadta Kínát, és elkezdődött a második kínai-japán háború, a Kuomintang és a Kínai Kommunista Párt kényszerűen együttműködtek a japánok elleni harcban. A második világégés idején a Kuomintang vezetése alatt Kína a frontvonalra került, míg a Kínai Kommunista Párt kisebb szerepet vállalt a japánok elleni harcban, de guerrilla hadviselést folytatott a megszállt területeken. A háború idején a két párt közötti kapcsolatot a kölcsönös bizalmatlanság jellemezte, bár együtt harcoltak a japánok ellen.

A Kínai Kommunista Párt a háború során megerősödött, mivel sikerült a vidéki területeken népszerűséget szereznie. A paraszti réteg körében való támogatottságuk nőtt, mivel Mao és a párt olyan földreformokat és politikákat vezettek be, amelyek széles körű támogatottságot biztosítottak számukra.

A Taj, miközben a japánok ellen küzdött, súlyos politikai és gazdasági problémákkal küzdött. A háborús fáradtság, valamint a korrupcióval és kormányzati zűrzavarral kapcsolatos vádak meggyengítették a párt hatalmát és legitimitását.

A japán kapituláció után, 1945-ben, a polgárháború újraindult. A Kuomintang, bár kezdetben jobban felszerelt volt, belső problémái és a Kínai Kommunista Párt gyorsan növekvő támogatottsága miatt fokozatosan veszített teret. A kommunisták népszerűsége a földreformok és hatékonyabb katonai stratégiák révén nőtt.

A Kuomintang csapatai, bár jól felfegyverezettek voltak, politikai és stratégiai nehézségekkel küzdöttek. A Kínai Kommunista Párt sikeresen szervezte meg a vidéki területeken történő felkeléseket, és elnyerte a parasztok széles rétegeinek támogatását.

1949 végére a Kínai Kommunista Párt legyőzte a Kuomintang-t, és elfoglalta Pekinget, valamint a legnagyobb városokat. Csang Kaj-sek és a Kuomintang vezetői Tajvanra menekültek, ahol új kormányt alapítottak, amelyet az Egyesült Államok támogattak.

A háború 1949-es befejezése véglegesen átalakította Kína politikai táját. Mao Ce-tung 1949. október 1-jén kikiáltotta a Kínai Népköztársaságot (PRC), és a Kínai Kommunista Párt hatalomra került. A Kuomintang Tajvanon hozta létre saját kormányát, és a két Kína között évtizedekig fennmaradt a politikai és ideológiai megosztottság.

A kínai polgárháború következményeként Kína a kommunista ideológia alatt fejlődött tovább, a Kínai Kommunista Párt földosztásokat, kollektivizálást és más reformokat hajtott végre, amelyek jelentős társadalmi és gazdasági átalakulásokat hoztak. Azonban ezen reformok nem mentesek a súlyos társadalmi feszültségektől, éhínségektől és politikai instabilitástól.

A polgárháború globális hatása a hidegháború ázsiai frontjának kialakulásában és Kína szoros kapcsolatának megerősítésében rejlik a Szovjetunióval, miközben a Kuomintang kormányzata Tajvanon az Egyesült Államok támogatását élvezte.

A kínai polgárháború Kína történelmének meghatározó konfliktusa volt, amely az ország politikai táját és társadalmi fejlődését alapvetően átalakította. A Kínai Kommunista Párt győzelme 1949-ben új politikai rendszert teremtett, míg a Kuomintang Tajvanra való menekülése két rivális kormányzat fennmaradásához vezetett. A háború következményei nemcsak Kínára voltak hatással, hanem jelentős geopolitikai következményekkel jártak a hidegháborús politikai táborok számára is.

Az Able Archer 83 a hidegháborús időszak egyik legkritikusabb és legvitatottabb eseménye volt, amely drámai módon rávilágított a nukleáris kockázatokra és a politikai félreértések had Az 1983 novemberében megtartott NATO által szervezett katonai gyakorlatot a stratégiai kommunikáció és a katonai parancsnoki lánc finomhangolása jellemezte, ám a gyakorlat elemei – a valósághű katonai szimulációk, a kiberkommunikáció és a nukleáris parancsátvételi protokollok – olyannyira hasonlítottak a tényleges háborús helyzetre, hogy a Szovjetunió vezetése komoly aggodalmakkal és félreértésekkel reagált.

Az Able Archer 83 során a NATO nemcsak a hagyományos katonai gyakorlatokra támaszkodott, hanem integrálta a politikai szimulációkat is, így közelebb került ahhoz, hogy a szövetség éles, valós idejű krízishelyzet szimulációját valósítsa meg. Az esemény során a gyakorlat menete olyan részletesen kidolgozott volt, hogy a szovjet hírszerzés azzal a benyomással élhetett, hogy az NATO valóban a nukleáris háborúra készül, és akár a stratégiájának megváltoztatása is szükségessé válhatott.

A szovjet vezetés számára az Able Archer 83 a provokáció egyik legszélsőségesebb példája volt. Az akkori politikai és katonai feszültségek közepette a Szovjetunió egyes vezetői – bár nem mindenki – komolyan fontolgatták, hogy az esemény valójában az ellenséges fél támadásának előkészítése. Ez a félreértés, amely a NATO által végrehajtott álcázott gyakorlat és a valóságos hadviselés közötti határ elmosódása miatt alakult ki, szinte azonnal kétségbeesést és belső válságot idézett elő a szovjet oldalán.

Az Able Archer 83 kockázatai a nukleáris fegyverek elosztására és a végrehajtásra vonatkozó titkosítás miatt tovább fokozódtak. A NATO részéről a cél az volt, hogy demonstrálja a szövetség képességeit és elkötelezettségét a védelmi stratégiák terén, ugyanakkor az esemény részleteinek nyilvánosságra kerülése és a széleskörű értelmezések későbbi felfedezése miatt a történészek és a nemzetközi biztonsági szakértők azóta is élénken vitatják, mennyire volt az Able Archer 83 valós fenyegetés, illetve mennyire csupán egy túlzó reakció eredménye.

Az esemény hatása messzemenő volt: a Szovjetunió és az Egyesült Államok közötti kapcsolatokat hirtelen feszült állapotba hozta, és újra megerősítette a nukleáris fegyverkezési verseny súlyos következményeit. A későbbi években számos elemző és történész hangsúlyozta, hogy az Able Archer 83 nem csupán egy katonai gyakorlat volt, hanem egy olyan figyelmeztetés is, amely megmutatta, hogy a hidegháborús rendszer milyen vékony vonalon táncolt a katasztrófa felé. A nukleáris stratégia és a kommunikációs protokollok átgondolása révén mindkét oldalon megindult a kockázatok csökkentésére irányuló erőfeszítés, amely hozzájárult a későbbi fegyverzetellenőrzési megállapodások kialakulásához.